Marton Luca kiállítása a Kávézóban -

Július 17-én nyílt meg a Szimpla Kávézóban Marton Luca képzőművész kiállítása, mely talán egy kissé a tudatalatti mélyére kalauzolja az érdeklődőket, s ami egy hónapig tekinthető meg az első Szimpla falán.

A kiállítást Horváth Fruzsina nyitotta meg - az erre az alkalomra írt szövegét pedig itt olvashatjátok:

A tudattalannak nincs köze a külső valósághoz. Tárgyait nem érinti a külvilág. A tudattalanban sűrítve vannak a tárgyak és érzelmeik eltolódnak: nem ugyanaz az ízük mint a tudatos létben.

Marton Luca ezt a mondatot választotta első kiállítása címének, mottójának.

Megpróbálom kibontani ezt a mondatot a képek fényében. Utálom az unalmas kiállítás megnyitókat.
Szerintem a művészt nem kell méltatni. Teljesen mindegy, hogy ki volt és mi lesz, most ezek az alkotások vannak itt. Most ez az ajándék.

Lucával a minap a művészet miben létéről beszélgettünk. Ez egy remek téma, mert sosincs vége. Akkor és ott arra jutottunk, hogy a pillanatban levés képessége a művészet, az az állapot, amikor elfelejtek minden megtanult dolgot és időtlenül, örömtelien időzöm. Hogy közben klaritétoto fújok, vagy verset mondok, festek, vagy követ faragok nem számít.
Művésznek lenni nem egy szakma, hanem egy látásmód. Az élethez való hozzáállás. Ha valami nem kerek, ha nem vagyok egyensúlyban, akkor addig dolgozom magammal, magamon, míg újra helyreáll a harmónia és végre CSEND lesz.

Közben pedig az önkifejezéi lehetőségeink csökkennek. Gyönyörű, esetleg grafikákkal díszített, szépen rajzolt betűkkel megírt levelek helyett adatlapokat ikszelünk, és esetleg írunk egy SMS-t, hogy: sztem, oké vok 
A ruháink nem alkotások többé, hanem futószalagon készült tucatholmik.

 
Ritkán zenélünk, énekelünk, táncolunk magáért az örömet adó közös létezésért, már nem mindennapi édes kényszer, hanem program, esemény, facebookiasan event. A kultúra önállósult iparrá vált és elszakadt eredendő lényegétől, az alkotás örömétől, annak megosztásától. Mert szemlélői vagyunk csak, nem résztvevői. És ez szomorú.
Amíg gondolkodtam azon, hogy mit is fogok itt, most elmondani, eszembe jutottak beszélgetések, igaziak, amikor magunkat mutattuk, és amikor néha kénytelen voltam azzal sokkolni a társaimat, hogy ez olyan párizsi kék érzés, ez meg olyan szellős, mint a velencei sikátorokban száradó ruhák, az a helyzet meg szamócaevésre emlékeztetett. Ugye, értitek, hogy milyen kevés szavunk, milyen pontatlan fogalmaink vannak arra, hogy elmondjuk, leírjuk azt a csodás csomagot, amit egy-egy érzés jelent.
Szeretem a spenótot, szeretem Tarantino filmjeit, szeretem a gyerekeimet... egyetlen szó és mennyire más érzések!

Most pedig itt állunk képek előtt, amik szépen felgombolyított érzelemszálak. Néha kicsit gubancsosak, de azért, mert úgy pontosak.
 

Ezek a képek kultúrhulladékból vannak, manipulációs szemétből lettek mesék. Mesélnek egy lányról, aki NŐ lett. Mesélnek egy nőről, aki folyamatos változásban, változó formában a helyét keresi egy puzzle kirakóban. Mesélnek egy hölgyről, aki a függöny mögött a nyitott ablakot keresi, majd visszanéz, vág egy finom grimaszt, aztán átbucskázik a fején, és szabadon elrepül.

Kérlek benneteket, hogy hagyjatok magatoknak időt arra, hogy nektek is kibontakozzanak a történetek. Csodálkozzatok rá az almára, a cakkos fejű fiúra, József Attilára, a mediterrán szélre, vagy csak egyszerűen magatokra, hogy örülhessünk annak, hogy itt vagyunk.

Luca, tőled pedig várjuk a következő meglepetést és a magam részéről nagyon köszönöm, hogy beléd pillanthattam.